Álmatlanul forgolódtam, hasztalan és céltalan mászkáltam. Nem értettem, hiszen már a hold sem volt teljesen kerek. Időközben kiharaptak belőle egy darabot. Hallgattam a csendet, az egészen távoli és közeli neszeket figyeltem. Közben  életem filmjét rendeztem, melyben érdekes módon én játszottam a főszerepet.

Remek színésznő vagyok némán és befelé. Nagyszerű forgatókönyv szerint, remekül koreografált mozdulatokkal adom elő párbeszédeimet, olykor monológot mondok. Amikor felgördül a függöny az élet színpadán, fellépek a világot jelentő deszkára, de a torkomon egy hang se jön ki. Csetlek-botlok. Súgnak, de nem hallom. Furcsállom magam.

Váratlan helyzetekben váratlanul reagálok. A nagyszerűen elképzelt jeleneteim sosem elevenednek meg. Kegyetlen az élet, pedig annyiszor elpróbáltam!

Hajnaltájt végre szuszogásommal felveszem a falióra mutatójának monoton ritmusát. Álmomban megtervezem a jövőmet és megelőzöm magam. Rajtam kívül senki nem tart velem. 

Remek író vagyok, de műveim kiadatlanok. Létező blogomat, nem olvassa senki.
Remekül énekelek, remekül táncolok, remekül vezetek, remekelek mindig és mindenhol. Egy remekmű vagyok.

Nehezen, verejtékezve ébredek és egyből kijózanodom a gondolatra, hogy az állítólagos szabad szombatot munkával töltöm. Munkahelyi szemem munkahelyit rebben, de ezt se én találtam ki. Remekül helytállok egész nap, de nem veszi észre senki.

Vegyen már észre valaki!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.