Sosem szerettem a fogalmazást. Megkínlódtam vele az iskolában is. Egyetlen ötös dolgozatomat a gimnáziumban érdemeltem ki. Nagy sikert arattam vele Vrabély tanárnőnél. Bár csak képletesen, miután kétségbe vonta, hogy az én alkotásom. Az ügyeletes strébereken kívül nem tartott sokra, de ezt nem is nagyon bizonygattam neki. Kénytelen volt elismerni, hogy tényleg remek lett, de nem hagyta szó nélkül. Az egész osztály előtt gúnyos mosollyal a szája szegletében unos-untalan azt kérdezte: Hogy csináltad, hogy csináltad? Így, pontosan kétszer egymás után.  Biztosan előre megírtad! -fuvolázta. Porig alázott tinédzser lévén, sértettségemben én sem hagytam válasz nélkül. Akkoriban mindig kiálltam a magam igazáért. Emlékeztettem rá, hogy egy: a téma csak az órán került ismertetésre, kettő: csipkebogyó vessző, három: kikérem magamnak, négy: higgye el, én írtam és kész. (mert ilyet is tudok) Ezek után lángvörös arccal felszólított, hogy: Azonnal mondd fel. Kérésének eleget tettem és diadalmas ültem vissza a helyemre. Mai szóhasználattal élve erre már ő sem tudott mit lépni. Addig sem tartoztam a kedvencei közé, de ezek után gondolhatod mennyire nem. Én sem rajongtam érte, de azért az irodalom szeretete - igaz nem neki köszönhetően- máig megmaradt. Ez mennyire nyálasan hangzik, nem?

 Na, hogy lyukadjak már ki valahová. Mit is akarok, meg a hogy is hívják.  Fél évvel ezelőtt magam sem gondoltam volna, hogy manapság itt publikálgatok. Mit publikálok, posztolok! Érted?  Hát Tündérbogyó ez tényleg olyan hülye szó, mint egy rágcsálófaj. Kellett hozzá egy kis löket, bár elsőre ez sem használt. Azért, mert egy valaki szereti az írásaimat, nem feltétlenül törvényszerű, hogy az egész világháló kíváncsi rá. A blogokat böngészve azt éreztem, hogy ehhez én nagyon kevés vagyok. Most se érzem magam sokkal többnek, sőt semmilyennek se, de jó érzés a saját irományaimat viszontlátni.

Azt már most lemerem szögezni, hogy rajtam kívül nem olvassa senki. Na jó talán, még a Feri meg a Bíró Imre. Tehát ez a két-három ember, aki tudja illetve az, akinek még el mertem árulni. Most akkor már hányan is vannak? Mindegy nem is ez a lényeg. Másban sem volt szerencsém, ebben sem lesz.

Na, brumm!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.