Munka után avval a rémes tudattal indultam haza, hogy otthon vár a második műszak. Valahogy nem repestem az örömtől. Történetesen a főzés -pedig szeretek és jókat is tudok- attrakciója szerepelt az első helyen, a többi befejezésre váró feladatról nem is beszélve.

A család előzetes rendelése alapján a gulyás leves projekt szerepelt. Végül is nem egy nagy was ist das -ha jól belegondolok-, de már az előkészítés folyamatától is borsódzott a hátam. Délután hazaszóltam, hogy ha lehetséges a hozzávalókat tisztítsák, mossák, aprítsák, pokrivtsák karikázzák, kockázzák. Meg, össze és fel, értelemszerűen. Sajnálattal közölték, hogy ők erre -két pasitól mit vársz- most momentán nem érnek rá, mert valami roppant fontos dolguk van. Zokon is vettem.

Csendben jegyzem meg, hogy a kicsi fiam szakácsnak készül és nem egyszer, nem kétszer látta a menetét. Sőt, dicséretére legyen mondva a tavaly nyáron nagy sikert aratott bográcsos verzió, melyet szinte egyedül készített el. Én csak az utolsó fázisnál -a csipetke gyártásánál- kapcsolódtam be.

Útközben valahogy azt súgta a hatodik érzékem, hogy ez azért ma sem lesz másképp. Ahogy befordultam a  konyhára kapun már éreztem az ablakon kiszökő isteni finom illatot. Bent a tűzhelyen szelíden forrt a leves és szépen pörögtek benne a hozzávalók. Tisztára úgy nézett ki, mintha én készítettem volna. Hiába...tehetséges ez a gyerek! Volt kitől örökölnie. Az íze ínycsiklandó volt és a külleme kifogástalan, de valami még hiányzott.

Biztos, ami biztos alapon annak a bizonyos fent nevezett levesbetétnek az  elkészítésével azért megvártak.

Hát háttal nem kezdünk mondatot ennél nagyobb problémám sose legyen. 

heppiend

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.