Azok a régi május elsejei felvonulások, ne tudd meg. Kislányként mindig nagyon vártam. Érdekes módon mindig jó idő volt, már reggel melegen sütött nap. kivéve mikor nem Rügyeztek a fák, csicseregtek a madarak és természetesen orgonaillat szállt. Menetre készen feszítettem a szépen vasalt blúzomban és a rakott szoknyámban. A korán kelés egy cseppet sem zavart, mert már rettenetes izgalomban voltam. A szüleim meg kötelezően örültek.

Időben kellett kiérni a gyülekezőhelyre, mert a Hősök tere környékét kilenc óra után már semmilyen járművel nem lehetett megközelíteni. Mindenütt hatalmas tömeg volt, mely leginkább egy felbolydult méhkasra emlékeztetett. Amerre a szem ellátott zászlókkal, lufikkal, transzparensekkel, papírvirággal, szalagokokkal felszerelkezett jókedvű emberek várakoztak. A hangszórókból különféle mozgalmi dalok szóltak. Akkora volt a hangzavar, hogy az ember majdnem megsüketült. 

Na és akkor végre megérkeztünk mondjuk Apám - most éppen azt az évet mesélem, mert előtte a III.sz. AFIT színeiben Anyám részéről vonultunk - vállalatához, ahol már lázasan folytak az előkészületek. Ezek után engem rendszerint magamra hagyott, mert fontos megbeszélnivalója akadt hol egyik, hol másik munkatársával. Én viszont nem olyan családból származtam, aki ezt nagyon zokon veszi és általában mindig feltaláltam magam. Ha esetleg mégis valami kérdeznivalóm támadt, azt egyetlen mondattal intézte el: Kérjél lufit, virslit, Bambit vagy bármiszart...Gabi bácsit ott fújja, nem látod? Magdi néni majd ad neked. Menj nyugodtan Lacikához, ő tudja!

Aztán egyszer csak megindultunk, mert természetesen már javában zajlott a menetelés, de mindenki szépen türelmesen várt a sorára és arra, hogy végre becsatlakozhasson a Dózsa György útra. Messziről lehetett hallanni az odaérkező csoport hangos üdvözlését:

Szeretettel köszöntjük a Vörös Október Ruhagyár dolgozóit...

mely még percekig így visszhangozott:

telteltel, jükjükjük, rösrösrös, berberber,gyárgyárgyár, zóitzóitzóit...

mire az aktuális felsorolt üzem, KTSZ hangos éljenzésben tört ki, lobogtatta azt, ami éppen a kezében volt és vidáman, lelkesen, egységesen, jóhangulatúan, családiasan masírozott a tribün felé, ahogy ezt mi is megtettük és többek között Kádár elvtársnak - ha nem pont interjút adott - lehetett integetni.

Utána még baráti társasággal Apámék összeültek valahol, vártuk, hogy oszoljon az áradat, beszélgetéssel múlatták az időt. Mi gyerekek ennek nem annyira örültünk, de ha egy darabig jól viselkedtünk, utána még a kis-Vidámparkba később már a nagyba is bementünk, ahol annyiszor ültem fel mindenre, ahányszor csak akartam.

Este a híradóból értesülhettünk a ünnepi eseményekről és újra átélhettük azokat a perceket, melynek délelőtt a tanúi lehettünk. Majd szájtátva vártuk a Felvonulók kérték című nagysikerű műsor remekebbnél remekebb számait, melyet még véletlenül sem ők állítottak össze. Apám a megmondhatója benne volt a TV-ben annak, hogyan rágták a szájába a mit is kell kérni egészen pontosan, amikor egyszer őt is mikrofonvégre kapták, de én ezt egészen addig nem hittem el. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.