Ma különösen nagy nap van. Egy nem is akármilyen születésnap.

Akárhány évvel ezelőtt, annak évnek bizonyos napján de nem is, hanem annak a napnak az előző estélyén, mindenórás kismamaként éppen nyugovóra tértem, mikor egyszer csak iszonyatos fájdalomra riadtam, de leginkább úgy éreztem sürgös dolgom van ott, ahová a király is gyalog jár.

Hosszasan időztem ott eredménytelenül és a legkevésbé jutott az eszembe az, hogy itt az idő most vagy soha, még szerencse, hogy az összes létező szakkönyv áttanulmányozására kilenc hónapot szántam, de arra nem gondoltam, hogy a megszerzett tudás előcsalogatása ebben az állapotban már ekkora nehézségbe ütközik.

Aztán hirtelen hasított belém a felismerés, hogy ennek a fele sem tréfa és a rendszeresen jövő fájások nagyon sürgették a kórházba indulást. Még azért hosszasan tanakodtam a szekrény előtt, hogy mit vegyek fel. Az Uram már a haját tépte az idegességtől, de végül felrángattam magamra az egyetlen ruhadarabot, ami még rám jött.

Arra ocsúdtam, hogy úgy száguldottunk, mintha a Hungaroringen az időmérő edzésen lettünk volna. Csoda volt, hogy nem szültem meg útközben. Negyed óra alatt értünk Solymárról a Kútvölgyibe.

Majd fellifteztünk a szülészetre, ahol az ügyeletes doktornő megállapította, hogy a tágulás két ujjnyi és hogy ebből reggelnél előbb nem lesz baba.

Ó, Apuka menjen csak nyugodtan haza!

Nem mintha nagyon maradni akart volna. Akkoriban még nem nagyon volt divat az apás szülés és én se erőltettem. Magamra maradtam. Utána betessékeltek a tíz lépésre lévő szülőszobába. A kínok kínja volt míg odavánszorogtam. Ott a szülésznő ismételt vizsgálatnak vetett, mikor is egyszer csak felkiáltott:

-Négyujjni, szülünk! 

Rémülten ocsúdtam a kábulatból és az előttem álló feladatra próbáltam koncentrálni. Ijedtemben csak annyit kérdeztem, hogy a Doktor úr mikor jön? Felvilágosítottak, hogy Ő már nemigen fog Mátyásföldről ideérni. Nem nagyon elmélkedhettem a dolgon, de sajnáltam, hogy aki szinte végigasszisztálta velem a kilenc hónapot nem lesz jelen.

Pillanatok alatt felgyorsultak az események és a harmadik nekifutásra világra hoztam a gyermekemet, aki hangos sírással hozta a tudomásomra, hogy megérkezett. Kábultan feküdtem az ágyon miközben a fejem felett -mintha ott se lettem volna- tárgyalták a születés körülményeit:

-Apgar tízes, háromezerkétszázötven gramm, ötvenhárom centiméter!

-Minden rendben Anyuka, egészséges! 

Na, de micsoda?

-Elnézést kérek, lenne szíves megmondani, hogy mégis milyen? Kisfiú, netán kislány?

-Ja, hogy nem tetszik tudni? Kisfiú.

-Nem, nem tudtam, mert az összes ultrahang vizsgálatnál mindig szégyenlősen hátat fordított.

Aztán végre megmutatták a várvavárt kisembert, aki roppant aprócska volt, igen ráncos és igen vörös, de azért nagyon tetszett. Rögtön beleszerettem.

A szerelem azóta is tart és az eltelt évek alatt ez nem is nagyon változott.

Csak annyi történt, hogy közben az én cseppnyi fiam nagykorúvá cseperedett.

Hát nem csodás?

Boldog születésnapot, Kicsim!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.