Vettem egy jó nagyot.

Száműztem elmémből az ott hánykolódó pajzán gondolatokat.

Töröltem a telefonom memóriájából a nem oda valókat.

Végeztem mára. Azt hiszem.

primus

Hull a hó és hózik, Micimackó

meg kit érdekel.

secundus

Szép ezüstszürke rókabundám kötött ruhám nem új,

de nem is mostam Perwollal.

tertius

és egyben befejező magvas gondolat

Ízlelgetem az új Quimby lemezt.

Quimbyt eszem, ropog a fogam alatt

Még egy kicsit rágós, de le fogom gyűrni!

Tudtam...szinte éreztem!

A halvány reménysugár is több a soknál, annál a kevésnél.

Ezért felébredni is kár volt.

Tényleg, inkább hagyjatok aludni!

Köthettem volna az ebet a karóhoz, de ehhez is gyáva vagyok.

Kezdetnek a fodrászom verte ki nálam a biztosítékot.

"Csak egy kicsit átvágjuk! " - felkiálltással ollót ragadva csutkára nyírbálta

a gyönyörű sörényemet, amit az eredeti terv szerint összenöveszteni

szándékoztam. Már nagyon jó úton haladtam. Én meg letérek a jártról.

Akaratilag. Hagyom magam a járatlanra terelni. Itt ülök kurtán furcsán.

Tükröm, tükröm...töröm össze.

Tele vagyok ideggel. Csak úgy forrok és bugyogok.

Csip csip csóka csup ügy. 

Nevetség és robbanásveszély!

Folytatásnak meg, de ezt inkább hagyom. Másra! 

Nem vagyok jól sem lelkileg, sem fizikaliag.

Nyomom vissza a feltörő fájdalmam, náthám.

Legalább egy kicsit fájna, legalább egy kicsit lennék takny.

(mert ha van nyirk, akkor van takny is)

Dőlnék ágynak, legyen lázam, verjen verejték.

meg az Isten

Téli álmot kellene aludni.

Kétségtelen, Susannának volt igaza! 

Vétek volt reggel hajat mosni.

Úgy vezetem az áramot, hogy a 76-os trolibusz vonalán

a Jászai Mari tér és a Keleti pályaudvar között oda-vissza

tudnék közlekedni teljes menetidőben egész nap.

Nyugodtan állítom, hogy nyughatatlanul nyugtalan vagyok.

Van az a felfokozott nyugtalanság, ami nyugtalanít.

Ez nem hat rám nyugtatólag.

Fehér a bőröm, mint a hó.

Piros a volumennövelő rúzsom, mint a vér.

Fekete a hajam, mint az ébenfa.

El is neveztek Hófehérkének.

Az állítások közül egy igaz, a másik három hamis.

Hű meg há, meg harsona, folyjon a pezsgő na és tűzijáték!

Egy éves lettem. 

Éppen 365 napja publikáltam az első bejegyzésemet.

Sosem gondoltam volna, hogy ezt is megérem.

Csak olyan üres firkálgatásnak indult.

Nem tudom honnan merítettem ehhez a bátorságot.

Nagyon nem volt, mert nekem sosincs semmihez.

Kaptam ugyan egy löketet Valakitől, mert egyszer azt mondta írta:

Miért rám pazarlod a tehetségedet, oszd meg inkább nagyvilággal!

vagy valami ilyesmit, mert már pontosan nem emlékszem.

vajon mi lehet Veled?

Akkor én azt hittem, hogy nekem tényleg meg kell mutatnom magam,

de olvasgatva a többi blogot, nem éreztem még idevalónak magam.

Hogy mernék én egy betűt is leütni, amikor a Kedvenceim nyomába sem érek.

Hetekig agyaltam. Végül belevágtam. Ez lett az eredménye.

Nagy népszerűségre nem tettem szert a pár lelkes olvasómat leszámítva.

Tudom nem mindig érdekfeszítőek az írásaim, nem túl fennköltek,

nem túl közéletiek, nem túl irodalmiak, nem túl valamilyenek,

de én már csak ilyen vagyok, ilyen lökötten szellemes.

Köszönöm, hogy eddig is figyelemmel kísértétek

örömeim, bánataim, hányattatásaim, szánalmasaim,

egy-, két-, többsorosaim, csak úgyaim,

mint az umra, iumra és riumra végződő címeim.

Remélem a továbbiakban sem fogok csalódást okozni Nektek.

Na erre igyunk. Egészségünkre!

Tegnap óta két centivel a föld felett lebegek.

Tudod a levegő meg én.

Ma volt valami a levegőben.

Különös hatással voltunk egymásra.

Én rá. Ő meg rám.

és a nem a levegőbe beszéltem

Bimbódzik a szerelem a karácsonyi kaktuszon.

Két lehetőség van: vagy fázist késett vagy most ünnepel.

Mindenesetre tombolnak a hormonjai.

Hamarosan virágba borul.

Mielőtt leléptem volna a zebrára,

képzeld néha ott is előfordulok

körültekinteően körültekintettem.

Balról is, jobbról is ahogy azt tanultuk,

nehogymár szégyenszemre otthagyjam a fogam,

mert elmulasztottam eme fontos körülményt, 

de biztosítékként ez ugye nem szolgál na meg a kedves egészségem

és jól megvártam, míg jól nem jön semmi.

Aztán megkíséreltem az átkelést és drukkoltam, 

hogy a jobbról közeledő autó időben fékezzen.

Biztos, ami zicher alapon a felénél Monti csárdást jártam hosszában,

majd örömmel konstatáltam, hogy nem ütöttek el,

mert a nagyon kedves gépjárművezető jobbnak látta,

hogyha megáll és nem a helyszíneléssel tölti a drága idejét.

Persze csak jó esetben, ha nem hagy cserben!

A mutatvány befejezéseképpen felszökelltem a járdára

és boldogan nyugtáztam, hogy túléltem.

Így járt Szilvuplé Csodaországban!

Csak ez van bennem egymás hegyén-hátán 

legalább ezrével megválaszolatlanul.

Nem merem őket feltenni.

Úgy érzem tudatlan maradok.

Foszlanak a reményeim, mint a kalács.

Ha nem akarok rágondolni, akkor is ott motoszkálnak.

Nem tudok nem gondolni valamire, ami folyamatosan ugyanarra késztet.

És mindig felvetődik egy újabb.

Ez a 22-es csapdája.

Őrület!

Felugrott rám egy kiló felesleg.

Pehelysúlyú lettem.

Nem vagyok valami jó formában.

Külsőm meghatározása nem tűr nyomdafestéket. 

Belsőm helyzete sem fényesebb a láncnál a kard.

Cseppet sem bánom, hogy végre nulla fok fölé emelkedett a hőmérő higanyszála. 

Nem tudom hányszor mostam fel a padlót

és látván a látványt magamat

a megannyi behordott havas-latyakos, sáros,

harmincnyolcas, negyvenkettes, a két harmincötös

és a további megszámlálhatatlan méretű cipőtalp után.

Ma számot vetettünk meg bukfencet a boltban lévő ingóságok között.

Nyikto nye atszusztvujet!

Ez egy ideje nem szerepel az elfoglaltságaim között.

Egy nagy büdös francokat teszek ilyet.

Tudom mit tettem tavaly nyáron.

Semmiképpen nem adom alább, sőt.

Ha lehet még fokozni fogom. 

Olyan rossz leszek, amilyen csak tudok.

Egyetlen álmom minden körülmények között

az Operában voltunk valóra váltom.

Utolsó napján ennek az évnek,

leülök már egy kicsit végre.

Kimerített az egész napos serte-perte

hamarosan elkészül az újévi lencse.

Még gyorsan összedobok egy sós rudat,

ebben az évben már nem érhet kudarc.

Sül a malac, a zsírja fröcsög

Boldog új évet Te köcsög!

rémesen vicces vagyok

Ó, pardon!

Édes kedves olvasóim fogadjátok eme

remeket, melyet Endre szedett versbe:

Ezuttal sírva, szépen
Forgok meg lelkemnek régi
Gyermekes életében:
Boldog új évet kívánok.

Boldog új évet kívánok,
Mindenki tovább bírja
E rettenetet,
E szamárságot,
Mint szegény, mint bírom én, én
Gyönyörködve,
Óh én szegény
Lelki kémény.
Boldog új évet kívánok.

Ontom a füstjét
A szavaimnak,
Pólyálva és idegesen,
Be messze ringnak
Az én régi terveim,
Az én régi társaim is
De messze vannak,
Boldog új évet kívánok.

Új év Istene, tarts meg
Magamnak
S tarts meg mindenkit
A réginek,
Ha lehet:

Boldog új évet kívánok.
 

Susannával ma évértékelőt tartottunk.

Nem sokat találtunk magunknak egymáson kívül.

Na meg a nagy világon e kívül! 

Nem enged a tél a szorítása.

Még a gondolataimat is fogva tartja.

Szabadítsátok ki Willyt!

A nagy hidegre való tekintettel még a szó elszáll is belémfagyott.

de ez az írás megmarad

Egy réges régi reggelen Eleonóra úgy kilencszáznégyben, na jó mondjuk hetvennyolcban különös izgatottság kerített hatalmába, hisz egy csodálatos napra ébredtem. Kezdetét vette a családi készülődés a nagy napra.

Anyám már hajnal óta a konyhában nyüzsgött, amit minden kétséget kizáróan igazolt az onnan áradó frissen sült beigli illata. Ide-oda vágtatott fél délelőtt.

Apám kint a gangon már javában kopácsolt, mint egy jó harkály. A fenyő befaragásával és a talpba történő illesztéssel foglalatoskodott,több kevesebb sikerrel. Aztán bevonszolta a hatalmas fát a nappaliba és a helyére állította.

Ilyenkor szembesültünk annak hiányosságaival, mert nem mindig -most pont erről az évről írok- volt tökéletes a látvány. Szóval, azonkívül hogy majdnem a plafont verdeste! A kőbányai lakásunk jó három méteres belmagassága ezt simán lehetővé tette.

Tehát általában ferdén állt, ez Apám rendkívüli kézügyességét bizonyította. Imitt-amott letöredeztek az ágak, de erről meg már nem Ő tehetett. Alul gyönyörű tömött volt. Felül viszont ritka szép. Na, azt hiszem ekkor bőgtem először el magam aznap. A zokogásra Anyám is beszalad a húsklopfolóval a kezében, mert éppen a két napja a kádban úszkáló hal fejbekólintására készült. Ekkor már ketten nyomtuk neki az itiner. Arra forgasd, nem, nem, a másik irányba, kislányom ne hüppögj már, egy kicsit vissza, most lesz jó!

Aztán végignéztem a leendő ebédünk kivégzését, melyhez a helyszínt a fürdőszoba szolgáltatta.

Na még talán a hálóról, az én szobámról, a spájzról, és a mellékhelységről nem tettem említést, de ezek után már nem is fogok, mert nem szerves részei a karácsonyi készülődésnek talán a spájzot leszámítva.

Már a vízből kiemelni sem volt egyszerű a fickándozó, sikamlós jószágot, de Anyámnak valahogy mégis sikerült legyűrnie. Utána már minden vérben és pikkelyekben úszott. A kopoltyús a végsőkig küzdött, minekutána fej nélkül is remekül csapkodott a megmaradt felével. Ez még él? - robbant ki belőlem a vihogás. Á, dehogy tágas égen andalog! Csak az ideg. - rázkódott Anyám is, majd távozott a konyha irányába. Balra el.

Apám közben a három izzósor kipróbálásán fáradozott, melyből az egyik persze sosem égett és ez mindig ilyenkor derült ki. Haláli nyugalommal nézte végig egyesével az ötvennyolc égő mindegyikét, míg rá nem talált az egyetlen hibás darabra. Szerencsére mindig akadt egy-két pót. Aztán a helyére került a világítás, a nagy nehezen előbányászott csúcsdísz, mert persze a legutolsó dobozban volt, a legalább két kilónyi zselés szaloncukor, a kismillió gömb - azt ne oda tedd, hanem oda, nem látod, hogy lehúzza az ágat, az a dísz nincs jó helyen, le fogjuk verni - a csillagszóró, a girlandok.

Mire a többórás hadművelettel végeztünk már dél is elmúlt. Anyám már a halászlevet és az elmaradhatatlan mákos gubát tálalta. Utána ejtőztünk egy kicsit, néztük az egyetlen tv-csatornát, ami éppen valami izgalmas műsort szolgáltatott. Apám a tavalyi és a tavalyelőtti szépen kisimított csomagolópapirokkal zizgett és lázasan csomagolta az ajándékainkat. Ki ne gyertek! - hangzott az előszoba felől és mi Anyámmal bent a szobában cinkosan összenéztünk. Hisz szegénynek nem volt ideje.

Aztán végre valahára besötétedett. Fényárban úszott a csodaszép karácsonyfa. Alatta már ott pihentek a kibontásra váró gyönyörűen becsomagolt ajándékok. Már alig bírtam magammal az izgatottságtól. Egyrészt, hogy vajon mi lesz az enyémben, mert persze hogy megírtam a Jézuskának, másrészt már nagyon vártam, hogy mielőbb átadhassam az enyémet.

Majd szépen megterítettük az ünnepi asztalt. Utána mindenki puccparádéba vágta magát, de érdekes módon sosem sikerült olyan szépen, mint a filmeken. Persze valahogy kinéztünk az alkalomhoz illően. Nagyestélyiben csak nem lehet halat rántani, de mackóban, fáradtan és olajszagúan sem az asztalhoz ülni! -mondta Anyám. Kétségtelen, nem volt könnyű dolga, de hamarosan Ő is ott illatozott közöttünk.

Akkor hogy is van ez? Netán a hal hűlt ki? A majonézes burgonya legalább nem tudott.

A vacsora elfogyasztása után felhangzott a csengőszó és szépen bemasíroztunk. Meghitten álltunk a fa alatt, énekeltük a Mennyből az angyalt. Utána ki ki átadta illetve átvette a neki szánt csomagot és lázas bontogatásba kezdtünk.

Kislányom, mi van ebben? -kérdezte Anyám, aki nem akarta felnyitni a mértani pontossággal hajtogatott és művészien masnival felcicomázott ajándékát. Sajnálom kinyitni, olyan szépen becsomagoltad! - tette hozzá. Mindenki nagyon elégedetten vizsgálgatta a szerzeményét vagy legalábbis úgy tett.

Közben én is felsikoltottam a meglepetés láttán és a nap folyamán másodszor gördültek le az arcomon a könnycseppek. Csak most nem bánatomban, hanem örömöben peregtek.

Nálunk így telt egy varázslatos karácsony előestéje.